26 éjszaka - Erotikus kalandok
24.
Csajozási és pasizási tanácsok
Amikor az ikrek visszatértek a fürdőszobából, tudtam, hogy bajban vagyok. Négy
ugrándozó, lengő cici, négy buján ívelő láb, két szabadon repkedő, szőke sörény,
és két gonoszkodó, csalfa, eltökélt mosoly. Természetesen ezúttal sem volt
fogalmam arról, hogy ki kicsoda. Dacára a néhány perccel korábban, Vinnie-vel
esett találkozónak, a két pompás test látványa újjáélesztette a vágyamat, és
baljós érzésemet. Rövid távollétük alatt azzal a gondolattal nyugtattam magam,
hogy végül is gyerünk, essünk neki, és élvezzek egy nagyot a Winnie-ként
bemutatkozó hölggyel, mivel nem kell tartanom a szörnyű következményektől.
Ha az
igazi Winnie lesz az, akkor jó, mert megint léptem egyet előre (bár még akkor is
el kell kerülnöm egy második fordulót Vinnie-vel). Ha pedig kiderül róla, hogy
Vinnie az, akkor egész egyszerűen az előző szeretkezés folytatásának
nyilvánítom, amely után még mindig a magamévá tehetem Winnie-t, vagy akár egy
másik, W-betűs hölgyet. Emellett arra számítottam, hogy Winnie, miután az imént
maga elé engedte a testvérét, annyira mohón áhítozik a saját köre után, hogy
ezúttal esze ágában sem lesz az ostoba ki kicsoda játékhoz. Megint tévedtem.
-
Most mindketten akarunk játszani - mondta egyikük.
- Veled - mondta a másik.
-
Együtt - közölte az elsőként megszólaló.
- Nem, nem! - tiltakoztam, és ostoba
módon feltartottam egy párnát, mintegy védelemül, miközben az ágy felé
tartottak.
- Együtt nem!
- Mi mindent együtt csinálunk! - mondta az egyik.
-
Tudod, mi ikrek vagyunk - mondta a másik.
- Tudom, persze, hogy tudom - mondtam.
- Melyikőtök Winnie?
- Én vagyok - mondta az egyik.
- Nem, én vagyok - mondta a
másik.
- Mindketten azok vagyunk - mondta az első.
- Ez ismerősen cseng -
morogtam bosszúsan. Odaértek az ágyhoz, és amikor rám vetették magukat, úgy
felpattantam, mintha tüzet fogott volna alattam a lepedő. Ezzel egy időben az a
gondolat suhant át az agyamon, hogy hogyan kerülhettem ilyen mélyre. Mit is
csinálok tulajdonképpen? Éppen megpróbálom elkerülni, hogy szexeljek két pazar,
meztelen és mohó ifjú hölggyel! Miféle varázslatot bocsátott rám Miss
Greenglass? Tényleg megéri megnyerni a fogadást ilyen áron? De a francba az
egésszel, ha már idáig eljutottam...
- Nézzék, hölgyeim - mondtam.
- Bármennyire
is szeretném, nem csinálhatom egyszerre kettőjükkel. Együtt nem lehet!
-
Rádöbbentem, hogy a párnát az ágyékomra szorítom, amelynek állapota elárulhatta,
hogy igazság szerint kész vagyok bárkivel csinálni. Ostobán éreztem magam, de
makacsul kitartottam.
- Csak az egyikkel csinálom! Ha az ismét Vinnie lesz,
rendben. De Winnie jobb lenne, mert most ő következik. Szóval, ki Winnie?
- Én
vagyok - mondta az egyik.
- Nem te vagy! - csattant fel a másik.
- Én is az
vagyok - mondta az első.
- Ne higgy neki! - mondta második.
- Oké! - vágtam
közbe.
- Ecc - pecc kimehetsz, holnap után bejöhetsz! Te jössz! - intettem a
lánynak, akin megállapodott a mutatóujjam. Kockáztattam, de legalább nem szegtem
meg a szabályokat. Reméltem, hogy később megtudom, melyikre esett a választás.
Az, akire mutattam, elvigyorodott és rám vetette magát. A másik tiltakozva
kiáltotta:
- Hé, ez nem ér! Már megint ő következik! Aha! Vinnie az ágy szélén
ült, és figyelt.
- Én jobban csinálom - mondta Vinnie.
- Ki van zárva - mondta
Winnie.
- Kérdezzük csak meg tőle - mondta Vinnie.
- Én jobban csinálom?
-
Jézusom - sóhajtottam.
- Nem tudom, azt, azt hiszem...
- Akkor most figyelj! -
mondta Winnie. Fölötte könyököltem, és egy lassú, majdnem álmosító közjáték
során összegyűjtöttem az erőmet. így próbáltam összeszedni magam a vad
tekergőzés után, amibe Winnie vitt bele. Az efféle, heves tevékenység nagyon
izgalmas és eksztatikus, szinte egyenértékű a gyönyör, ha ezzel a könnyed,
lassított, ritmikus módszerrel teszem a magamévá. Mesés teste finoman fel-le
hullámzott a mozdulataim nyomán, édesen tekergőzött és vonaglott alattam.
- Ezt
figyeld! - mondta, de amit ezután csinált, azt nem lehetett látni, érezni
kellett. A hüvelyizmaival csinált valamit. Úgy húzta össze és ernyesztette el az
izmokat, hogy szorító érzést keltett, amely végiggyűrűzött rajtam.
- Ó,
Krisztusom! - nyögtem.
- Vinnie ezt nem tudja megcsinálni - mondta Winnie.
- De
igenis, tudom! - vágta rá Vinnie.
- Nem, nem tudod - mondta Winnie, és tovább
csinálta.
- Tudod, hogy képtelen vagy rá.
- De igen! Állandóan gyakorlom! -
mondta Vinnie.
- De úgy még nem tudod, ahogy én - mondta Winnie.
- Ezt meg
honnan veszed? - kérdezte Vinnie.
- A hapsik mondták - közölte Winnie.
- A
hapsik hazudnak - legyintett Vinnie.
- Ebben nem! - vitatkozott Winnie.
- Mit
szólsz hozzá? - kérdezte tőlem Vinnie.
- Nem csináltam neked?
- Izé… nem
emlékszem - válaszoltam. Ez hazugság volt. Emlékeztem volna rá.
- Hah! -
kiáltott fel Winnie.
- Akkor majd csinálni fogom neked, ha végeztél vele -
intett a testvére felé Vinnie. Ezt mindenáron el kellett kerülnöm.
- Nem lesz
hozzá erőm - tiltakoztam. Felgyorsítottam a mozdulataimat, hogy véget vessek a
csevegésnek. A Winnie által folytatott dolog miatt nem sokáig tarthattam ki.
Egyre erősebben és gyorsabban pumpáltam, Winnie hamarosan nyögdécselni kezdett.
Körém fonta kezeit és lábait, a teste elégedetten vonaglott.
- Ó, jó lesz, már
közel jár - mondta Vinnie.
- Siess!
- Pofa be, Vinnie! - zihálta Winnie.
- Ha
közeleg a pillanat, elfogy a türelme! - magyarázta Vinnie.
- Menj a francba! -
szitkozódott Winnie.
- Na, így tudsz megkülönböztetni minket - csacsogott tovább
Vinnie.
- Kussolj már, te hülye! - kiáltott Winnie. A teste vadul rángatózott és
olyan erősen ívelt fel, hogy engem is felemelt az ágyról. A belső izmai egyre
görcsösebben és erősebben hullámoztak.
- Óóó, igeeeeen! Éppen időben elégült ki.
Egy pillanattal sem tudtam tovább várni.
- Most engem! - kezdte megint Vinnie.
-
Nem tudok most többet - lihegtem.
- Nem megy. Kimerültem.
- Fogadok, hogy
keménnyé tudom tenni - próbálkozott Winnie.
- Mi szeretjük együtt csinálni a
dolgokat! - mondta Vinnie.
- Tudod, ikrek vagyunk - emlékeztetett Winnie.
-
Tudom - bólintottam. Isten a tanúm, tényleg tudtam.
- De nem lehet. Sajnálom!
-
Mi a baja? - fordult a testvéréhez Vinnie.
- Talán meleg - vont vállat Winnie.
-
Hű - nézett rám Vinnie -, eddig normálisnak tűnt.
- Hát, sosem lehetsz igazán
biztos benne - mondta Winnie.
- Ez igaz - bólogatott Vinnie.
- Számos meleg nem
is tudja, hogy meleg - okoskodott tovább Winnie.
- Te tudod, hogy az vagy-e,
Steven? - kérdezte Vinnie.
- Nem vagyok meleg! - mondtam.
- Semmi baj! - mondta
Winnie.
- Nincs abban semmi rossz, ha valaki az!
- De én nem… - tiltakoztam
volna, de eszembe ötlött, ezen a módon elkerülhetem a kockázatot, hogy ismét
feldúlják az ágyamat.
- Oké, lányok. Igazatok van. Meleg vagyok. Sajnálom! Jó
volt veletek, de tudjátok, hogy megy az ilyesmi!
- Minden rendben - mosolygott
Vinnie, és bátorítólag megsimogatta a vállamat.
- Ne aggódj miatta - mondta
Winnie, és ő is simogatni kezdett. Cirógattak, simogattak, és apró,
vigasztalónak szánt puszikat adtak. Mindketten. A dolgok hamarosan kezdtek ismét
felkavarodni.
- Ó, nézd csak! - hördült fel Vinnie.
- Látom! - közölte Winnie.
-
Hoppá! - csodálkozott Vinnie.
- Talán mégsem meleg! - vetette fel Winnie. Azzal
egyre lejjebb simogattak és csókolgattak.
- Nem! - mondtam.
- Úgy értem, igen!
Az vagyok. Meleg vagyok. És most be kell fejeznünk! Az isten verje meg! Olyan
vonakodással, amit meg sem próbálok leírni, elhúzódtam tőlük, és kicsusszantam
az ágyból. Ez volt életem legnehezebb feladata.
- Tudod, cseppet sem látszik
melegnek - mondta Vinnie.
- Most nem, az biztos - értett egyet Winnie.
-
Higgyenek nekem, hölgyeim - mondtam, miközben erőnek erejével kényszerítettem
magam, hogy felöltözzek.
- Ha valaha is kiderül, hogy mégsem vagyok az, maguk
fogják elsőként megtudni.
- Ezt sejtettük - bólintott Vinnie.
- Mondani sem
kellett volna - intett Winnie.
- A hapsik nagyon szexisnek tartanak minket -
mondta Vinnie.
- Persze, csak a heterók - tárta szét a kezét Winnie.
- Talán
mert azok vagytok - mondtam én.
Elérkeztem a nagy kihívás azon pontjára, amely
már a kezdetektől fogva komoly fejtörést okozott. Találnom kellett egy X betűs
hölgyet. Krónikám hűséges olvasói bizonyára emlékeznek rá, említettem, hogy
hosszú évekkel korábban ismertem egy lányt, akinek az apja - a
történészprofesszor - a Xanthippe nevet adta, bár a hölgy Tiffany néven
építgette táncosnői karrierjét. Ki hibáztatta volna ezért?
Rövid, de intenzív
kapcsolatunkat követően eltűnt a szemem elől. A fogadásunk elején nagy vidáman
meséltem róla Miss Greenglassnek, és azóta szórványos, sikertelen kísérleteket
tettem, hogy a nyomára akadjak. Az idő egyre kényelmetlenebbül sürgetett. Csupán
valamivel több mint egy hónap volt hátra az engedélyezett hatból, és X betűs
hölgyek nem álltak rendelkezésemre túlzott bőséggel. Emlékeztem arra, hogy
Xanthippe apja a Columbia Egyetem professzora volt, de amikor felhívtam az ókor
tanszéket, felvilágosítottak, hogy néhány évvel korábban nyugdíjba vonult.
Amikor a lakcímét tudakoltam azt válaszolták, hogy nem adhatnak ki ilyen
információt. Hiába vetettem be minden vonzerőmet, sőt még egy kis vesztegetéssel
is megpróbálkoztam - ez a két módszer általában eléggé hatékony, különösen az
utóbbi -, állhatatosan ragaszkodtak az álláspontjukhoz. Egészen kétségbeestem.
így aztán a zsarukhoz fordultam. Egészen pontosan egy bizonyos zsaruhoz.
Felhívtam Angélát, régi barátnőmet abban a reményben, hogy hajlandó lesz egy
szívességre. De a dolognak volt néhány buktatója. Buktató nélkül sosem megy.
-
Rég volt már, Steven - mondta, amikor felhívtam.
- Tudom - válaszoltam.
- Eléggé
elfoglalt voltam. Figyelj csak, Angéla, szükségem lenne egy szívességre.
- Nekem
is - mondta -, egy elég nagyra! Az emlékek rögtön forralni kezdték a véremet, de
félresöpörtem őket.
- Csak szeretnék megtalálni valakit - közöltem -, a Columbia
egyik volt professzorát. Nekem nem adják ki a címét, de ha van róla rendőrségi
anyag…?
- Elég könnyű megszerezni - mondta Angéla.
- Mi lenne, ha ma este
átugranál hozzám, és megbeszélnénk a dolgot… Mondjuk az ágyban?
Pont ettől
féltem. Mély lélegzetet vettem.
- Angéla, nem lehet. Most nem. De jövök neked
eggyel, jó?
- Nem hiszek a fülemnek! - kiáltotta.
- Ez tényleg Steven Walling, a
részvénypiac csődöre? A kéjenc üzletember? A Wall Street farkasa? A kereskedelem
Casanovája? A pénzügyi világ kefélőbajnoka? A...
- Hagyd ezt abba! - szakítottam
félbe. Angéla időnként túl agyafúrt a saját érdekében. Bár pokolian szexi is.
-
Tartozom eggyel, szavamat adom.
- Nem. Most kell megtenned - közölte.
- Most
rögtön.
- Azonnal? A telefonban?
- Itt és most. A járőrszoba kellős közepén.
-
Angéla - tiltakoztam otthon vagy! Az otthoni számodat hívtam!
- Nem - mondta, és
a hangja egy kissé rekedtebben szólt, mint az imént.
- Felejtsd el! A járőrszoba
közepén állok. Az íróasztalomnál. És minden hapsi engem figyel. Felhúzom a
szoknyámat, Steven. Felteszem a lábamat az asztalomra, és egészen a derekamig
húzom a szoknyámat, hogy kilátszik a bugyim. Most szétrakom a lábamat.
Valamennyi zsaru engem néz! El is felejtettem említeni, hogy Angélába szorult
némi perverz hajlam. Az egyik kedvenc elméletem szerint kissé perverznek kell
lenni ahhoz, hogy valaki zsarunak álljon.
- Oké - mondtam.
- Remek! Bármire kész
voltam, feltéve, hogy ténylegesen nem érintkezem vele. Nem mintha nem tetszett
volna a nő. Sőt, az, hogy Angélára gondoltam és magam elé képzeltem, amint
felhúzott szoknyával, karcsú lábait szétvetve áll, erős hatást váltott ki
belőlem. Mocorogni kezdtem a széken.
- Valamennyien engem néznek, Steven -
folytatta Angéla.
- Látom, hogy a nadrágjuk duzzadozik elöl, ahogy engem
figyelnek. Most a combjaimat simogatom, Steven. A bugyin keresztül megérintem
magam, ezt valamennyien látják, és megőrülnek tőle, Steven. Akarnak engem,
Steven!
- Azt elhiszem - sóhajtottam. Elhittem, hogy tényleg csinálja azt, amit
mond, ha nem is a járőrszobában. Hallottam, hogy a lélegzete elnehezül és
egyenetlenné válik. Magam elé képzeltem szexi, barna szemét, huncut száját,
rövid, sötét haját és azt, ahogy feszes, kerek keblei belülről feszítik a
kikeményített, kék egyen zubbonyt.
- Várj csak egy percet! - kaptam észbe.
- Ha
a járőrszobában vagy, miért nincs rajtad egyenruha? Mi van ezzel a szoknya
dologgal?
- Látszik, hogy régen beszélgettünk! - mondta szemrehányó hangsúllyal
Angéla.
- Nem egyenruhában dolgozom, Steven! Már majdnem egy éve nyomozó vagyok.
- Ó, akkor gratulálok! De nem örülök neki túlságosan, annyira szexi voltál
uniformisban!
- Úgy gondolod, most már nem vagyok szexi? - kérdezte rekedten.
-
Így, hogy a szoknyám a derekamon van, és mutogatom a bugyimat? Harisnyát és
harisnyatartót viselek, Steven!
- Látom - mondtam, és az elmémben tényleg
láttam. Behunytam a szememet. Az elém táruló kép nem volt rossz.
- Az összes
hapsi szexisnek tart - folytatta Angéla.
- Körben állnak, a nyelvük kilóg, és
ámultan figyelik, ahogy játszadozom magammal. Látják, hogy szélesre tártam a
lábamat, és lassan becsúsztatom az ujjaimat a bugyimba, Steven!
- Fúúú -
fújtattam vadul. Ismét mocorogtam a székemben. A nadrágom hirtelen túl szűkké
vált valami miatt.
- Csak ennyit csinálnak? Állnak és néznek? Ahogy hallom, elég
mamlasz kollégáid lehetnek!
- Tudják, hogy nem kaphatnak meg! - mondta Angéla.
-
A szabályok értelmében a rendőrség tagjai nem létesíthetnek egymással szexuális
kapcsolatot.
- Ó, értem - bólogattam.
- És, mint azt mindenki tudja, a zsaruk
sosem sértik meg a szabályokat, ugye?
- Emellett - folytatta ellágyulva csakis
téged akarlak, Steven. Gyere és tegyél a magadévá! Tegyél a magadévá így, a sok
hapsi szeme láttára!
- Ajaj! - nyögtem. Akkor hívtam fel az irodából, amikor
Miss Greenglass kiment ebédelni. Az órámra pillantva megállapítottam, hogy
maradt néhány percem a várható visszaérkezésig. Egy pillanatra belém hasított az
aggodalom, hogy azzal, ha végigjátszom ezt a játékot, vajon megsértem-e a
fogadás szabályait. Leráztam magamról a kellemetlen érzést. Ezt igazán nem lehet
szexnek nyilvánítani, mondtam magamnak. Végső soron igazából nem vagyunk együtt,
és egyébként sem állt szándékomban ténylegesen a magamévá tenni Angélát.
Ugyanakkor elbizonytalanodtam a dologban rejlő irracionalitás miatt.
- Tudod,
nem vagyok egy exhibicionista típus - mondtam.
- Nem mehetnénk el egy sokkal
intimebb helyre? Sőt, az lenne a legjobb, ha megvárnánk, amíg tényleg...
- Én
látlak, Steven - mormolta Angéla.
- Látom, ahogy állsz és engem nézel. Látsz
engem?
Ó, a fenébe, végül is jó ügy érdekében teszem! Ismét behunytam a
szememet, és megint előhívtam az emlékeimből Angéla képét, majd magam elé
képzeltem abban a szinte mindent megmutató pozícióban.
- Igen - suttogtam -,
igen, látlak!
- Mit fogsz csinálni? - kérdezte Angéla.
- Mit fogok csinálni? Ja!
Nos, mit szeretnél, mit csináljak?
- Ülj az asztalomra! - kérte Angéla.
- Én?
Úgy értem, én. Persze, hogy én. Az asztalra.
- Tedd a kezedet a lábamra. Most
már a lábaim között ülsz.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Ez meg hogyan sikerült?
- Ne
törődj vele! Most végigfuttatod a kezedet a lábamon. Ó, Steven… ó, istenem, ez
finom! Lehunyva tartottam a szememet.
- Örülök, hogy ízlik - mondtam.
- És most,
mit csináljak?
- Steven! - egy cseppnyi könyörgő hangsúly vegyült a hangjába.
-
Vedd már komolyan, gyerünk! Csendben sóhajtoztam.
- Oké! - vágtam bele.
- Most
felcsúsztatom a kezem, egészen a lábad közé. Benyúlok a bugyidba...
- Igen -
szisszent Angéla -, vedd le rólam!
- Hát, éppen a lábad között ülök -
emlékeztettem ahhoz először...
- Ó, az isten szerelmére! - nyögött Angéla.
- Ne
akard már betű szerint csinálni! Tépd le rólam, vagy ilyesmi!
- Remek. Akkor
legondolom rólad. így, ni. Most már meg tudlak simogatni. Finom, nedves, Angéla.
- Emlékeztem rá, hogy rendszerint az volt.
- Igen, ó, Steven, igen! Mmm, érzem a
kezedet, Steven! Olyan csodálatos kezed van! Rekedt nyögdécselése hallatán én is
kezdtem beindulni. A feszülés a nadrágomban egyre hangsúlyosabbá vált. Megint
más helyzetbe mocorogtam magam, és akkor, végig sem gondolva mit teszek,
lehúztam a sliccemet, hogy enyhítsek a feszülésen és lélegzethez juttassam kicsi
Steve-et. Csak ennyit akartam.
- Elővettem a lényeget - tudattam Angélával.
- Az
jó - búgta -, pompás! Mindig is szerettem ezt a fegyvert. Használd, Steven!
-
Szuper ötlet! - siettem egyetérteni. A szemem továbbra is csukva volt, a
légzésem kezdett gyorsulni.
- Csak lecsúszom az asztalról, hogy jobban...
- Mi
lenne, ha először bekapnám egy kicsit? - kérdezte Angéla.
- Csak egy icipicit? A
számba venném, és nyalogatnám, meg szopogatnám? Szeretnéd, Steven?
- Átkozottul!
- mondtam lázasan. Miközben Angéla nyögéseit és nyüszítését hallgattam, amint a
beteljesülés felé űzte-hajtotta magát, szabad kezem önkéntelenül is ágaskodó
hímvesszőmre csúszott és finoman simogatni kezdtem. Magam elé képzeltem a lágy,
édes ajkakat, és hogy milyen érzés volna, ha tényleg…
Hirtelen valami mozgás
hangja ütötte meg a fülemet. A szemem felpattant és kis híján szívrohamot
kaptam. Miss Greenglass az iroda ajtajában állt. A szokásos, kifürkészhetetlen
tekintettel meredt rám, de a szemöldökét sosem látott magasságba vonta, legalább
két centivel az alapállás fölé. Azt hiszem, ordítottam egyet. Azt tudom, hogy
őrült zavaromban lecsaptam a kagylót, mialatt a másik kezemmel megpróbáltam
gyorsan - és sikertelenül - visszagyömöszölni a nadrágomba kicsi Steve-et. A
puszta gondolatát is gyűlöltem annak, hogy képem milyen mélyvörös lehet.
- Én…
én csak… úgy értem...
- Összevissza hebegtem. Miss Greenglass moccanás nélkül, és
látszólag érzéketlenül állt.
- Nézze, én… én csak… tudja… telefonszex… Egyfajta.
Igazából, izé, nem számít. Úgy értem, milyen régen…
A rohadt életbe már!
- Azt
hiszem, Mr. Walling - mondta Miss Greenglass a mai délutánra szabadnapot veszek
ki, ha nem bánja.
- Még a szokásosnál is jobban uralkodott a hangján, mintha
megpróbálna magába fojtani valamit. De hogy ez vidámság volt-e vagy harag, azt
képtelen voltam megítélni.
- Biztosra veszem, hogy ma már nem lesz szüksége rám,
ha jól látom, alaposan… kézben tartja az ügyeket.
Mielőtt megmukkanhattam volna
kifordult az irodából. Azt hiszem, miközben végigment a folyosón, egy nem
teljesen elfojtott nevetést hallottam. Lepillantottam továbbra is vígan ágaskodó
hímtagomra. Ő meg felnézett rám. Egyikünk sem volt túl boldog.